Felmerülhet a kérdés, hogy miért érdekes egy idősödő úriember hobbija. Nekem azért, mert ez egy példa. Arról, hogy megalkuvás, torzulás, hazugságok és nevetségessé válás nélkül is elérhető egy álom. (Bármily közhelyesnek hangzik is ez, de a történet egy csóró székesfehérvári srácról szól, aki 1986-87-ben körbehajózta a világot a saját hajóján. Ez akkoriban a teljes lehetetlenséggel volt határos. És ez csak ez első húzása volt.) Nem tudom, mennyire közismert a név (86-87-ben az volt, de hát annak lassan 30 éve), érdemesnek tartom felidézni az előzményeket. Leginkább azért, mert remélem, hogy az öreg hal megint dob egy nagyot, és lesz meglepetés a versenyen. Hátha sikerül ügyes jósnak lenni…
Nándi 53-ban született Fehérváron. Kajakozott és vitorlázott (finn dingiben) mely utóbbi az egyik legkeményebb fizikai felkészültséget kívánó osztály. Mindezt a Velencei-tavon tette, amely Magyarországon kevésbé divatos, kissé lenézett, de sportszempontból komoly eredményeket és elkötelezettséget felmutató környezet volt akkoriban. Közben hajóépítőként (is) dolgozott, ami a későbbiekben igen hasznosnak bizonyult. És 1979-ben az az ötlete támadt Gál Józseffel, régi barátjával közösen, hogy egy saját hajón körbehajózzák a Földet. De komolyan.
Akkoriban az óceáni vitorlázás még menőbb pártkádereknek és a gebinvilág prekapitalistáinak se nagyon volt reális lehetőség. Az, hogy két fehérvári srác ezt megcsinálja, nyilvánvaló lehetetlenségnek tűnt.
Ettől függetlenül mégis belevágtak. Ez önmagában mutatja, hogy egyikük sem volt könnyen befolyásolható személyiség - mindenkit udvariasan meghallgattak, aki kiröhögte őket, és nyugodtan mentek tovább a maguk útján. Szereztek Füredről egy B31-es héjat (üres hajótestet, minden nélkül) levitték Agárdra, és elkezdték építeni. Egy kicsit itt, egy kicsit ott. Saját pénzből, barterből, ajándékból, ahogy lehetett. Kitartásukat mutatja, hogy a hajó öt év alatt lett kész. Eközben Nándi egy konténerben lakott Agárdon a telepen.
A hajó
Hogy mindenki számára világos legyen, a déli óceánra készültek, nem versenyre ugyan, de az a környék még a legjobb pillanataiban sem a Riviéra. Egy házilag rosszul összerakott szerkezettel oda menni orosz rulett öt tölténnyel a tárban. (Az általam (is) nagyon kedvelt Méder Áron a közelébe se ment ezeknek a vizeknek, a Carina az első húzósabb időben darabokra esett volna.) A fiúk kitartását és szakértelmét dicséri, hogy a hajó (amit meg lehet nézni a Közlekedési Múzeumban) különösebb probléma nélkül állta az extrém körülményeket és igénybevételt.
És tanultak és szereltek. Mivel pénzük nem sok volt, az akkor még nem annyira elterjedt és rendkívül drága elektronikus navigációs berendezésekből nem nagyon vittek magukkal. Maradt a szextáns, a kronométer, kapcsolattartásra pedig a jó öreg rövidhullámú rádió, lelkes magyar rádióamatőrök segítségével. A hajó követése, a rádiólánc megszervezése és életben tartása a magyar amatőr rádiós mozgalom egyik legszebb epizódja. A hívójel a HG4SEA volt.
És öt évnyi munka után, 1985 szeptember 26-án a Szent Jupát elindult. Az útról majd a következő részben.
Fa Nándor és Gál József akkor
